Ma reggel az a ritka dolog ért, hogy teljesen egyedül voltam itthon néhány órát és még több gondolkodni önmagamról (is). Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy a pszichológus valamiféle “hibátlan lény”, akinek az élete felhőtlen, gondok és bajok nélküli. Korlátlan bölcsességet, sokszor mágikus hatalmat, vagy valamilyen spirituális tanító szerepet tulajdonítanak neki. Azonban ezek csak projekciók. Kemény önismereti munka előzi meg (kellene, hogy így legyen) a szakemberré válás folyamatát. Hiszen mi valamennyien a személyiségünkön keresztül segítjük a hozzánk fordulókat. Soha nem a mentális zavar jellege, a diagnózis határozza meg a terápia sikerét. A pszichoterapeuta érettsége áll az első helyen. 

Az élet hagyott rajtam is hegeket. Mély, állandóan visszatérő, vérző lüktető sebek ezek, melyek szerencsére mára már csak hegek formájában emlékeztetnek a nehezebb időszakokra. Én is, mint Ön voltam már lent és fent is. És persze ott a középpontomban is. Ismerem a mérgező gondolatokat és fájdalmas felismerések erejét, éreztem már a magány hidegségét és az önutálat idegenségét. Nőként, emberként én is átéltem már kudarcot és fájdalmat, ugyanakkor szépséget és boldogságot is.