Téma: Én és a szüleim

…egy pofon az arcon,
…egy házassági konfliktustól feszült anya széttört fakanalának maradványai gyermeki hátakon,
…szíjjal felsértett és felduzzadt gyermeki combok?

Az elmúlt hónapok terápiás tapasztalatai megdöbbentőek; a hozzám fordulók közül majdnem minden második nő élettörténetében beazonosítható volt gyermekkori bántalmazás. Többségük legjobb esetben is csak akaratlan túlkapásnak tartotta a gyermekkorában elszenvedett bántást, amit a nevelés feladatai által túlterhelt szülők a szeretet nevében tettek. Sokan számoltak be arról, hogy bár pofonokban és megaláztatásokban volt részük, ezek nem voltak annyira „komolyak”. Azzal érveltek, hogy szerintük más nők “sokkal súlyosabb bántásokat szenvedtek el! Ők is túléltek és felnőttek! Akkor a sajátjuk ehhez képest semmi!”

Az ilyen és ehhez hasonló beszámolók az egész világon meglévő jelenségét tükröznek, amit Alice Miller, egy rendkívül nagyhatású pszichológus, fekete pedagógiának nevezett el. Egy olyan, az életünket irányító erkölcsi termékről van szó, amely időtlen idők óta a szülők oldalán áll és a gyermekek ellen irányul.

Miller egy univerzális erkölcsről beszél, amit a keresztény vallás is megerősít a Negyedik Parancsolat által: „... tiszteld apádat és anyádat, hogy sokáig élj azon a földön, amelyet az Ur, a te Istened adott neked.” (Kiv 20,12).

Mit is mond ez a parancsolat?

Egyszerre írja elő a gyermekek, tanítványok kötelező tiszteletét a szülők, a tanítók iránt és a szülők, tanítók kötelességeit a gyermekeikkel, tanítványaikkal szemben. Alice Miller szerint „a negyedik parancsolat látszólag legitimálja a szülőknek azt az erős vágyát, hogy a gyermeke szeresse és tisztelje”. Na de, ha mindezt egy bántalmazott gyermek szemszögéből vizsgáljuk, akkor megértjük, hogy miért is van ezeknek az embereknek szükségük masszív elfojtásokra és az igazi érzelmeik lehasítására ahhoz, hogy eleget tudjanak tenni a negyedik parancsolatnak. Pácienseim elmondásából úgy tűnik, hogy a túlélésük érdekében ezt a megküzdési módot kellett választaniuk. Ők azok, akiknek a szenvedéseik megélését át kellett alakítaniuk egy pozitív élménnyé, hiszen nem volt mellettük egy Értő Tanú, egy segítség, aki látta volna, hogy mindaz, ami ott és akkor történt vele, az bűn.

Ezeknek a gyerekeknek nincs választásuk, fájdalmas élményeiket le kell hasítaniuk a valóságról, vagy enyhébb esetben elfojtáshoz kell folyamodunk.

Megfigyeltem azt is, hogy ezek az emberek felnőtt korukban védelmezik a szüleiket saját szemrehányásukkal szemben. Dühüket és haragjukat inkább önmaguk ellen irányítják, olyannyira, hogy ebbe sajnos bele is betegednek. Nem ismerték fel mit váltott ki bennük a bántalmazás, és nem is akarnak erről tudomást szerezni.

A bántalmazásukat azzal magyarázzák, hogy inkább még jót is tett nekik a verés, mert a javukat szolgálta, fejlődésüket akarták vele elérni a szüleik. Sőt önmagukat hibáztatják. A probléma ezzel az, hogy az anno bántalmazott ember benne ragad valamiféle belső káoszban, zavarodottságban, vagy fel sem ébred fura homályállapotából. Ez az erkölcs azt írja elő, hogy mit kell tennünk és, hogy mit nem szabad megtennünk, de ahhoz semmi köze, hogy mit érzünk. A valódi érzéseket nem tudjuk csak úgy előállítani magunkban. A bántalmazást követő nehéz fájó érzésekkel csak egyet tehetünk: lehasítjuk magunkról, hazudunk önmagunknak, és ezzel becsapjuk a testünket. Nehéz egy ilyen állapotból felnőni. Wilber integrál elmélete szerint a felnőtté válás azt jelenti, hogy véget vetünk az igazság tagadásának, ami segít abban, hogy a felnőtt ember megérezze a benne lévő elfojtott szenvedéseket.

Testünk mindent tárol és mindet tud, élettörténetünk igazságának őrzője. És ez a test, Miller szerint nem érti a negyedik parancsolat erkölcsi felfogását, semmit sem tud kezdeni ezzel. Ha azonban elkezdünk figyelni testi tüneteinkre, akkor általa arra leszünk kényszerítve, hogy az értelmünkkel is feldolgozzuk a testünkben rejlő igazságokat. Ez azt eredményezheti, hogy végre összhangba kerülünk és kommunikálni tudunk a bennünk élő, de egykor elhanyagolt és megalázott gyermekkel.

Az önismeretben meg kell történnie annak, hogy az ember elvágja gyermekkora belsővé vált szülő képeihez fűződő kötelékeit, amelyeket a szeretet szóval szoktuk illetni, holott ez nem a szeretet. Miller szerint ez a kötelék olyan összetevőből áll, mint a hála, a részvét, az elvárások, tagadás, az illúziók, az engedelmesség, a szorongás és a büntetéstől való félelem.

Azokra a terápiás esetekre mondhatjuk, hogy sikerrel zárultak, amelyekben a bántalmazott gyermek meg tud szabadulni romboló kötődéseitől. Ehhez viszont olyan emberre van szüksége, aki kíséri őt, aki lehetővé teszi számára, hogy felfedezze a saját történetét és hangot adjon a szülei viselkedése feletti felháborodásának. Ennek legnagyobb haszna az lesz, hogy felnőttként szabaddá válik, és nem kell gyűlölni a szüleit többé.

Sokszor mondják azt, hogy ennek a belső munkának a megbocsátással kell végződnie, mondván, a megbocsájtásnak gyógyító ereje van. Én azt tapasztaltam, hogy intellektuálisan lehet, hogy megtörténik a megbocsájtás a páciensben, de a benne élő gyermek megmarad a kicsi gyermeki pozícióban, aki szeretné szeretni a szüleit, miközben végig a belsővé vált szülő képek irányítják az életét. Miller szerint az ilyen függőség kedvez a gyűlöletnek, mely bár elfojtódik, mégis aktív marad és az ártatlanok elleni agresszióban talál utat magának. Miller azt mondja, „csak addig gyűlölünk, ameddig tehetetlennek érezzük magunkat.”

A gyermekbántalmazás még ma is tabunak számít. Ebben mindannyian érintettek vagyunk; anyák és apák vagyunk, akiknek joguk és kötelességük a gyermekeik nevelése. Ezek a gyermekek felnőtt korukban maguk is gyermeket fognak nevelni.

Kép forrása: https://hu.pinterest.com/pin/556968678922783122/

Whatsapp