Az élet hagyott rajtam is hegeket. Mély, állandóan visszatérő, vérző lüktető sebek ezek, melyek szerencsére mára már csak hegek formájában emlékeztetnek a nehezebb időszakokra. Én is, mint Ön voltam már lent és fent is. És persze ott a középpontomban is. Ismerem a mérgező gondolatokat és fájdalmas felismerések erejét, éreztem már a magány hidegségét és az önutálat idegenségét. Nőként, emberként én is átéltem már kudarcot és fájdalmat, ugyanakkor szépséget és boldogságot is.

És kaptam az akadályokat is. Az életem tesztelt, hogy mennyit bírok ki. Amikor átléptem egy kavicsot hirtelen egy hegyet rakott elém. Sokszor éreztem azt, hogy fáradt, türelmetlen és minden tartalékomat elvesztve próbálok megfelelni és haladni tovább. Közben pedig szakadatlanul kerestem a választ megannyi kérdésemre;

Mikor érek el egy kicsinyke sikert is? Mikor tanulok már meg annyit, az emberi kapcsolatokról, hogy azokat nehézségek nélkül tudjam működtetni? Egyáltalán lehet e hinni egy boldog kapcsolatban? Mi akadályoz meg abban, hogy maradéktalanul sikerüljön kiaknáznom a lehetőségeimet? Egyáltalán miért nem kezdhetek az életemmel azt, amit valóban szeretnék?

Arra vágytam, hogy mindent és egyszerre megkapjak. Gyorsan akartam megoldani az életemet. Minden kérdésemre azonnali választ követeltem. Rohanni a jövőbe, mint valaki, aki menekül és fél a múltjától. Nehezen tudtam lelassítani. Folyton folyvást kerestem.

Az elmúlt években néhány kérdésemre már kaptam választ, de ezek további kérdéseket vetettek fel. Kerestem annak az értelmét, hogy megszülettem. Sok nehézség és fájdalom árán a gyereklányból felnőtt nővé váltam. Én is koptattam az iskolák padjait. Férjhez mentem, gyerekeink születtek, akik sajnos majd éppen annyi, vagy ki tudja, hány megpróbáltatásnak lesznek kitéve a felnőtté válásuk során. Egy nap majd ők is házasságra lépnek, gyerekeket szülnek, és egyszer megöregedve elvesztik nagy fáradsággal elsajátított tudásukat és eltávoznak ők is erről a földről. Ez egy soha sem véget érő folyamat, amelynek hol van a kezdete és hol van a vége? Mi az értelme így az egész életnek? Mindezt csak azért kell végig csinálnunk, hogy biztosítsuk az újabb és újabb nemzedékek világra jöttét vagy valami felsőbbrendű szabálynak vagyunk kitéve és teljesítjük a ránk ruházott feladatainkat? Tényleg csak ennyi az egész?

Nem! Lehetetlen hogy az életünk csak ennyi legyen! Kell, hogy legyen mélyebb értelem is a születés és a halál látszólagos, vég nélküli láncolata mögött. Kell, hogy létezzen valamiféle értelmet adó magyarázat! Évek óta kerestem és keresek még most is, hogy rátaláljak a valóság túlsó oldalára.

Eleinte kint kerestem a választ. Nem tudtam kitől kérjék eligazítást, hol találok valakit, aki tudja, ismeri az útmutatást? Ezért minden módon, ahogy csak lehetett folytattam a keresést. Sok mindent megtanultam az egyetemeken, könyvekben kutattam és olyan emberekhez fordultam, akikről feltételeztem, hogy tudnak valamit erről a mély igazságról. Megpróbáltam nyitott szemmel járni, sorra vásároltam az általam hitelesnek tartott könyveket. Innen-onnan próbáltam összerakni a hiányzó mozaik darabokat.

Eleinte csak ritkán; alkalmanként figyeltem fel néhány könyvben olvasható üzenetre, mint „az” igazság hangjára. Később tanulmányaim folytatásaképpen jutottam el nagyobb tudású emberekhez, akik egyre többet tártak fel az élet értelméről, személyesen illetve írásaikon keresztül. Sajnos találkoztam olyannal is, aki a nagy tudás birtokosának adta ki magát. Ezek azok az emberek voltak, akik szánalomra méltó sarlatánként a „beavatottak” szerepében próbáltak tetszelegni. Minél közelebb kerültem a lényeghez, annál könnyebben lepleződött le bennem a hamisság. Néhányszor nehéz, fájdalmas folyamaton mentem keresztül. Ezért tovább álltam. Kerestem tovább. Amikor sorsom olyasvalakivel hozott össze, aki újat tudott mondani nekem, annyi ideig maradtam ott, amíg mindent megtanultam, amit csak lehetett.

Így az évek során megértettem, hogy felnőni és hiteles (szak)emberré válni egy igen hosszú folyamat. Most már tudom, hogy ha nem haladok önmagam felé, akkor kívül rekedhetek.

Az utam még tart, de már tudom, hogy nem kívülről kell várni a segítséget, mert mindenkinek a maga módján kell eljutnia teljes megértésig és felismerésig. Senki sem járja végig ugyanazt az utat, amit a másik végig jár. És nem is az események a fontosak, csak a belőlük levont tanulságok, a megszerzett tapasztalatok. Azt már tudom, hogy sokféle út létezik, és ezek száma végtelen, mégis mind ugyanoda vezetnek. Ezen az úton ér mosolyogni, örülni, sírni, fájni, remegni, simogatni, megalkudni, haragot érezni és csendben maradni. Mindenkinek.

Élni!

Ez az út az enyém. Az öné, mindegyikünké. Egyedül mi vagyunk felelősek élethelyzetünk lényegi sajátosságaiért, a változás kizárólag a mi hatalmunkban áll. Még ha erőnket meghaladó külső akadályokba ütközünk, akkor is mi magunk szabadon dönthetünk arról, hogy hogyan és milyen attitűddel reagálunk.

Whatsapp