Jelenetek egy női pszichodráma csoportból...

A nők, akikkel dolgozom okosak, sikeresek, műveltek, felelősséget vállalnak önmagukért, cselekedeteikért, szavaikért. És még ezek közül az öntudatos, modern nők közül is sokan attól félnek, sokszor nem is tudatosítva, realizálva saját félelmeiket, hogy nem lesz részük elfogadásban, ha nem hoznak ugyanolyan áldozatokat, mint az őket megelőző generációk képviselői: anyjuk, nagyanyjuk, vagy akár anyósuk. Sokan amiatt is szoronganak, hogy csalódást okoznak, nem felelnek meg anyjuk elvárásainak, ha nem törlesztik felé a „tartozásukat” mindazért, amit szülőként megtett értük.  

„Ha én erős leszek és megvédem anyát,
akkor észrevesz engem.”

„Ha engedelmes, csendes,
szófogadó leszek, akkor anya szeretni fog.”

„Ha megadom anyának azt, amit kér,
akkor nem fog bántani.”

Az ilyen helyzetekről szóló drámajátékok világosan leképezik, megmutatják a résztvevőknek a folyamatot, hogy miként válhat egy nő, akár már kislány korában, az anyja és nagyanyja, más felmenői (tudattalan) haragjának, irigységének, féltékenységének célpontjává.

Ha a lány elég értékesnek tartja magát, kellően öntudatos ahhoz, hogy a saját útját járja, ne a felmenői által követett minták szerint éljen, az könnyen szembesítheti az anyákat, nagyanyákat saját életük meg nem élt lehetőségeivel, az ő soha valóra nem váltott gyermekkori álmaikkal. Ez dühöt, irigységet ébreszthet bennük, ami bűntudatkeltés („Én mindent megadtam neked, tartozol nekem annyival, hogy…”), hibáztatás („Vihettem volna sokkal többre, de miattad feláldoztam a karrieremet…”), ítélkezés („Nem vagy elég áldozatos anya/feleség, emlékezz vissza, én mi mindent tettem meg apádért, érted…”) formájában nyilvánul meg a lány felé.

Egy ilyen családi dinamika, ezek a rejtett, sokszor nem is tudatos, ám toxikus hatású manipulációk, korlátozó hiedelmek arra késztetik a következő generáció leányait, hogy jelentéktelennek, rossznak, szerethetetlennek gondolják magukat, miközben folyamatos bűntudatot éreznek azért, mert nem tudják azt „hozni”, amit anyjuk elvár tőlük. Idővel arra juthatnak, hogy akkor tudják boldoggá tenni az anyjukat, nagyanyjukat, akkor tudnak megfelelni az ő (és nem mellesleg a patriarchális társadalom) elvárásainak, ha jól viselkednek. Lassan elveszítik álmaikat, elnyomják értékeiket, kiaknázatlanul hagyják képességeiket, tehetségüket, elfojtják a szabadság, az önállóság iránti vágyukat; vagyis elnyomják hangjukat. Kialakítanak egy, az anyának imponáló, de önmaguktól valójában idegen másik ént. Felveszik, magukra erőltetik a „jókislány álarcát”.

Azok a nők, akik ilyen ártó-korlátozó hiedelmek, társadalmi szinten is berögzült sztereotípiák szerint működő közegben szocializálódnak, amikor maguk is anyák/nagyanyák lesznek, öntudatlanul továbbadják lányaiknak ezeket a káros mintákat enyhe vagy akár súlyos érzelmi elhanyagolás, manipuláció, szégyen- és bűntudatkeltés, múltbéli dolgok felhánytorgatása, túlzó elvárások, esetleg rideg elutasítás formájában. Ezzel azt érik el, hogy a korábbi folyamat újra lejátszódik: az újabb generáció tagja ugyanazt a bűntudatot éli meg, amit a saját anyja (és annak az anyja és nagyanyja és...) is hurcol: önmagát okolja mindenért, magát hibáztatja anyja keserűségéért; idővel elhiszi, hogy van valóság alapja annak, amit anyja rendszeresen a fejéhez vág; azt érzi, hogy ő a felelős az édesanyja összes szenvedéséért, valamennyi áldozatáért, lemondásáért. A kínzó gondolatok, a kétségek egyre erősebbek, és végül ő maga is eljut arra a pontra, ahol anyja, nagyanyja stb. is elvesztette saját hangját: az elvárásoknak való megfelelésért lemond a saját életéről, letér a saját útjáról. Feladja önmagát.

Az egyén önmagától történő elszakadása, az énfeladás – nem feltétlenül tudati szinten, de – óriási frusztrációval, fojtogató dühvel, folyamatos hiányérzettel jár, és idővel akár depresszióhoz, evészavarhoz, pánikbetegséghez, egyéb kóros pszichés állapotokhoz vezet. A harmóniából ily módon és ily mértékig kibillent nő nem tud a társadalom és a család igazán támogató, értékes tagja lenni, szerepköreiben hiányosan teljesít, ami nemcsak az ő egyéni életére nézve romboló hatású, de mikro- és makrokörnyezete számára is óriási veszteség.

Kedves Nőtársam! Ha nem foglalkozunk ezekkel a mély fájdalmakkal, az önmagunk feladása miatt érzet dühvel, kétségbeeséssel, akkor az életünk valamennyi területe csorbát szenved.

Talán most kavarognak benned az érzelmek, sorjáznak a kérdések: képes lehetek visszaszerezni feladott énemet, megtalálni elveszett hangomat? Ki tudok lépni az ördögi körből, el tudom hagyni a korlátozó hiedelmeket, a társadalmi szinten és a családomban egyaránt érvényesülő káros mintákat? Kiszabadulhatok a gúzsból, visszanöveszthetem lenyesett szárnyaimat, hogy végre szabad, önálló, a vágyait bátran megélő nővé váljak, önazonosan létezhessek? 

A válaszom: igen! Ha nem így gondolnám, nem lennék hiteles szakemberként, a női önismereti csoportjaim vezetőjeként.

A Női létforma végtelen lehetőséget kínál, azonban megtapasztalni magunkban mindezeket a lehetőségeket akkor tudjuk, ha képessé válunk befogadni azt, amit múltunk szeretne mesélni. Így ébredhetünk az örömünk, gyászaink, félelmeink, eszmélésünk mögött megbúvó intuíciónkra, mely a legmagasabb szellemi minőségünk tükröződése.